Minden kong az ürességtől

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Varjú tollából

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            Ryan kicsiny, ósdi katonai rádiójának kör alakú kapcsolóját tekergette, egy beszélgetéshez megfelelő frekvenciát keresve – habár, a rádió már több órája nem mondott mást, mint az ott ülő katonák fülét már nem is zavaró éles zúgást. Ryan azért csak próbálkozott, pedig Adams őrmester, a zúgás egyedüli ellenállója, már többször is rászólt, hogy hallgattassa már el azt a vacakot. Ő azonban csak próbálgatta, mindegyik gombot megnyomogatta rajta, kétszer is megcserélte az elemeket, töltésük és a rádió nekik szánt helye szerint, nem történt más, csak a zúgás. Kudarcában neki is dőlt a katonai teherautó oldalának, minek keménysége már nem fájdította a hátát, megszokta. Szemével a cikázó fákat, erdőséget szemlélte.

            Körülbelül tízen, tizenöten ülhettek a terepmintás, fehér vászonnal borított teherautón. Egymás hasonmásaiként közömbös, vagy elkeseredett arckifejezésekkel ültek, katonásra vágott hajjal, a teherkocsival egyszínű golyóállómellényekben, sisakokban, karjukon az Egyesült Királyság zászlajával. Adams őrmesteren kívül, aki az egyedüli álló személy volt, még egy mosolygós alak figyelte Ryan-t, arcáról támogatást sugározva, egyenruháján a Rick névvel. Rögtön mellette ült egy ráncos homlokú, mérges tekintetű férfi, aki, mintha játszadozott volna Ryan-nel, csak akkor emelte fel gyilkos tekintetét, amikor a kadét önbizalmat nyert Rick bajtársától. Jobbnak látta a rádió recsegését hallgatni, és próbálkozni.

            Már több hete, hogy a vészfrekvencia is teljesen elhallgatott, s hogy minden kommunikáció megszakadt, mind a civil, mind a katonai erőkkel. Nem volt Nemzeti Gárda, vagy esetleges polgár-, vagy csendőrség. Nem volt katasztrófavédelem, nem hívhattad semmivel sem a rendőrséget, vagy a mentőket, hiszen a rádióval is azért próbálkoztak, hátha azok felé fordulnak az emberek a térerő elhalása után.

            Ám semmi sem hallatszott sehol, amíg…

            Hirtelen egy szitáló, kétségbeesett női hang törte meg a zúgás uralmát egy kétségbeesett kiáltással a rádióból. Hallani lehetett, ahogy fut, menekül, s azt is, mi van a nyomában. A rádióból baljósan hörgött fel a vadállat, mi nem is volt annyira állat, hiszen egy intelligens létformából alakult ki.

- Hall engem valaki? Kérem, kérem! – s azt is hallani lehetett, ahogyan becsukott maga mögött egy ajtót, majd egy nagy zavargást. Biztonságba kerülhetett, azonban továbbá is kétségbeesett hangon folytatta – Hall engem valaki?

- Haló? Itt a NA… - itt megakadt a hangja Ryan-nek, aki készségesen, habár, a materiális világban inkább támadóan, ordítozóan próbálta kinyögni magából a mondatokat. Belül nagyon boldog volt, az viszont máris aggasztotta, hogy mi is történik, így inkább nem adta ki foglalkozásával, mennyi ellátmányt tartogatnak. Jó, annyi hét után egy másik embert – különösképpen egy nőt – hallani, de fő az elővigyázatosság.

- Tessék? Valami statikus zaj lehetett, kik maguk, barátságosak? Tudnak nekünk segíteni? – ömlöttek a kérdések a nő szájából, és hallatszott a háttérben valamiféle más emberi teremtmények tanácsai, beszélgetései, habár nem kivehetően, de valószínűleg a rádió túloldalán lévő Ryan-ékkel szemben.

            Ryan örömest válaszolt volna több éves kérdéshalmazokra is, de Adams őrmester erősen megragadta a vállát, mielőtt az válaszolhatott volna. Nem kellett párbeszéd, ahhoz, hogy megértsék egymást, habár, tőlük amúgy sem hallatszhatott vissza semmi, hiszen az ő rádiójukon egy kicsiny gomb kapcsolt beszélgetésre. Az egész osztag hirtelen felbolydult.

- Hallottátok a rádióban, találkoztak a fertőzöttekkel, segítenünk kell nekik! – szólalt meg elsőnek egy beszédét gyorsan hadaró, aggodalommal teli, napszemüveges katonaalak, kezében egy M4A2 típusú gépkarabéllyal, mit alig tudott rendesen megtartani, megvágott keze miatt.

- Hülye vagy? Ki tudja, nem-e banditák, vagy esetleg egy horda van-e rajtuk? – vágott közbe erőszakosan egy borotvált hajú, a többieknél valamennyivel öregebbnek tűnő bajtárs.

- Ugye tudod, hogy ezek az első túlélők, akiket Észak óta láttunk? – szólalt meg bölcs, lassú beszéddel Adams őrmester.

- Igen, de Én láttam már embert, aki mindent megtett a túlélésért. Tudod, Te is, hogy ez a világ már több hete eléggé el van bazva! – támadott a kopasz vissza.

- Szerintem válaszolnunk kellene. Az első normálisnak tűnő emberek, akikkel találkoztunk. Ha egy… horda… van rájuk szállva – Ryan nem szerette ezt a megnevezést -, akkor is segítenünk kell, hiszen eddig mást sem csináltunk, csak a fertőzötteket likvidáltuk. És ha ezek túlélők, kötelességünk kimenteni őket helyzetükből.

- Te marha, ha odamegyünk, és több a számítottnál a szörnyeteg, mi is meghalhatunk, velük együtt, és nem érünk el ebben a világban többé semmit sem, nem hogy megmentünk embereket!

- Azonban kockáztatnunk kell… hiszen mégis csak túlélők. Mi pedig kötelezve vagyunk arra, hogy a lehetségesen megmaradt, egészséges embereket biztonságos helyre vigyük! – szólt közbe Adams.

- Már Te is tudod, hogy nem ugyanaz a világ van. És talán már sohasem lesz ugyanaz – mordult fel komolyan a kopasz, aki habár hajviseletében nem egyedül volt, egyedül ő nem viselt bármiféle sisakot.

- Mondja, mi a pozíciójuk, hol vannak? – tette fel végül hosszas késlekedés után Ryan a kérdést.

- Hatvan. Hatvanban vagyunk, egy kisboltban rejtőztünk el.

            Adams őrmester bekopogtatott a kis kukucskálón, ami az elválasztófalon helyezkedett le, ami elválasztotta a teherautó elülső, sofőrüléseit, a teherautó hátuljában lévő utazó résztől. Mivel a csoportban csak két, teherautót vezetni képes ember volt, ezért mindig úgy rendezték be: az egyik ült a sofőrülésben, azt védte egy katona az anyósülésen. A másik hátul ült, az osztag többi tagja közt, hátha az elülsővel valami történik.

            A kukucskálót egy vaskos kéz nyitotta, és a tulajdonosa, egy veterán arcú katonaember nézett át rajta. Azzal Adams közölte az új úti céljukat. A veterán előhúzott egy hatalmas Magyarország térképet. Gyorsan fürkésző szemeivel hamar megtalálta az említett települést. Talán egykor a levegőben repülő golyókat kereste ilyen gyorsan kék szemeivel. Közölte is a sofőrrel, merre mennyit kell menniük. A helyzet már nem tűnt fényesnek, Hatvan Északon volt. Észak pedig egy rossz hely.

            Pár órán belül el is érték a városka határát. Egy tipikus északi település volt. Mindegyik ház romokban hevert, betört ablakokkal, töredezett falakkal, vérnyomokkal mindenütt. Szerencséjük volt, ugyanis valamiért itt nem volt autódugó. Rengeteg kocsi volt az utak szélén, de azok be voltak dőlve az árkokba, volt, amelyik, áttörve a falat, a házakban parkolt, legtöbbjük szétszerelve, gumik, ablakok, ülések, motortető nélkül. Holttesteket sehol sem lehetett látni a káosz ellenére. Az egész városra csend nehezedett és döglött hullaszag terjengett a levegőben. A távolban ledőlt tornyú, elhagyatott gyárak látszódtak, amik, mint óriási szörnyetegek, hatalmas árnyékokat vetettek. Míg a nagy panelházak rémisztően magasodtak a rozsdás párkányaikkal az egyfős konvoj fölé, addig a kertes házaknak sem volt jobb látványa az elsorvadt virágaikkal és a mindenfelé heverő, megrágcsált állati tetemeikkel, mik valaha talán kutyák, vagy macskák lehettek.

            Ryan megpróbált minél többet kihúzni a nőből. Egy feketehajú helyiről volt szó. Néhány barátjával menekültek a szörnyetegek elől, vele együtt három nő és öt férfi. A nők kezelték a pisztolyokat, vagy csupán futottak, míg a férfiak lőttek vadászpuskákkal és használtak közelharci fegyvereket. Így próbálták visszaszorítani a rájuk ragadtakat, de, mint azt Ryan a háttérből is hallotta, már kevés töltényük maradt hátra. A katona ezekkel az információkkal magát és Adams őrmestert kissé meg is nyugtatta. Hiszen, mit érne pár puskás és menekülő nő az Egyesült Királyság katonáival szemben, ha banditák lennének?

            Ryan-éket pár hónapja vezényelték Magyarországra, a helyiek védelmére, ugyanis miután Kelet-Európa nagy része elesett, ez a törpe ország egy igazi bástyának, jelentőséggel bíró stratégiai pontnak számított a terjeszkedés megállításában. Mintha lett volna bármi esély is ennek a megállítására. Magyarország pár hét alatt elesett, és minden beleölt pénz és emberélet a semmiért veszett el. Minden támaszpontot el kellett hagyni. A fegyvertartalékok pedig az enyészeté lettek, vagy, ami még rosszabb, a helyi magyar lakosság kezeibe kerültek, és itt is újra lejátszódott a túlélés, és még most is játszódik. Legalábbis, az osztag így tartotta logikusnak, a lerohant területekről kimentett emberek beszámolóitól, és a bajtársakkal váltott beszélgetésekből.

            Végül már maguk Ryan-ék is meghallották a túlélők lövéseit, ahogy egy kisebb körforgalomhoz értek, ami körül egy szép, zöld parkot lehetett látni. Itt még virágoztak a növények, gyönyörű, élénkzöld fák álltak, bizalmat sugározva, de legalábbis nem Ryan-nek, ugyanis ő inkább, a nyitva hagyott kukucskálón keresztül, a kocsi elülső részén történő dolgokat figyelte, illetve a közeli épületeket fürkészte, hátha meglátja a menekülőket. De, amit talált, az maga volt a morbid horror.

            Az autó egy éles nyikorgással állt meg, terhei, a lőszerrel és fegyverekkel teli ládák hatalmasakat dobbantak, és hangosan csapódtak a jármű oldalának. Az autó előtt egy hatalmas vérfürdő maradványait lelték. A széttépett testek között megtalálta, Ryan a feketehajút is, amint az lassan csoszogva vonszolta bal lábát maga után, itt-ott megbotlott némelyik társa leharapott kezében vagy lábában, és azt az egy, koponyájában maradt szemét a teherautó felé fordította. Egész mellkasa és hasa szét volt marcangolva, kilógtak belőle belsőségei, és némely részen kilátszódtak a bordái is. Fejét oldalra billentve, mivel nyaka másik oldalát már egy íny sem tartotta, figyelte a mészárlást figyelő két elölülőt és Ryan-t. A nő még elvisította magát. Ordításában nemhogy nőiesség, de emberség sem visszhangzott. Hangjára feltámadt az egész csoport, akik eddig a testek marcangolásával voltak elfoglalva.

            Az eddig szép, virágos erdő is a horror történetekből idézet kísérteties, nyirkos óriásrengeteggé változott, bekerítve az alacsony teherautót, és, mintha a hang egy kürt lett volna, az óriások a jelre kiengedték őrkutyáikat, a deformálódott fertőzötteket. Igazából, egy morbid ember, szórakozást lelt volna bennük. Az egyik átváltozottnak a központja hasában volt, feje már csak egy szétroncsolódott gumó volt, melyben csupán a szemüregek látszottak, és a belőlük folyó különös, nyálkás, zöld folyadék. Lassan kinyíló, vérvörös szemei a hatalmas szája fölött nyúltak el, ahogy kezeit és lábait kifordítva sietett négykézláb a jármű felé, további, oszladozó felsőtestét majdnem elhagyva. A másik ugyanúgy nézett ki, mint egy ember, azon különbséggel, hogy szemei arcának oldalánál feküdtek, orra és homloka pedig nem volt, csupán egy hatalmas száj volt egész arca, melyből itt-ott csápok nyúltak ki. Egy dologban viszont hasonló volt a társaság, mindegyik testéből egy vagy több kaszaszerű csontos kard nyúlt ki, mely mintha saját életre kelt volna, mára távolból is a teherautó felé csapdosott.

            Először vánszorogva, majd egyre gyorsabban és gyorsabban futva közelítették meg a járművet. A sofőr, kinek mellén a Scott név díszelgett, túl későn reagált. Mire már tolatni kellett volna, az egyik fertőzött elérte a teherautót, és csápjával fizikát meghazudtolva törte be a golyóállóüveget, majd vágódott bele Scott vállába. A kemény páncélautó alig bírta ki ennek a különleges, új végtagnak a legkisebb ütéseit is, az ember pedig még inkább. A vállából a csápot kirángatni próbáló Scott sebéből nem folyt vér, helyette azonban erőfeszítését egy zöld, nyálkás lé szakította meg, ami vérével keveredve kezdett el ömleni szájából és orrából.

            Teste minden izma görcsbe rándult. Kezei remegve próbálták elkapni zsebébe dugott pisztolyát, miközben a lény már a nyakába is belevájta fogait. Fájdalmát azonban nem a lény éles fogai okozták, ahogy bőrét letépve próbálták elérni vörös húsát, hanem a forróság. Hatalmas láz vakította el, már nem is bírt gondolkozni, óriási forróságot érzett, miközben izzadságcsepp egy sem folyt végig homlokán. A csáp mozgolódott vállában, egyre kevesebb húst hagyva, amely összekötheti testét izmos karjával.

            Egy hangos pisztolymorajlás vetett véget támadójának. A golyó pontosan a fertőzött két szeme között süvített át töredezett koponyáján. Ez a bajszos fiú szenvedéseit nem sokkal könnyebbítette. A láz teljesen kiforgatta magából, arca eltorzult, pupillája vörösre színeződött.

            Még egy lövés.

            Az éles hangok csak még agresszívabbá tették a förtelmeket, amelyek félelmetes kórussal ordítva rohantak neki a teherautónak. Nem volt más lehetőség, mint a harc. A teherautó hátuljából kiugrott két katona. Megszokott, terepmintás egyenruhájukban, egy-egy távcsöves szürke gépkarabéllyal a kezükben. Az egyiken csak egy atléta volt a golyóállómellény alatt, kezén egy hatalmas, sast ábrázoló, tetoválás látszott. Pontos lövésekkel, takarékosan, egy fej, egy golyó elvvel, tizedelték a közelbe merészkedő, egykori embereket. Nem volt azokban félelem, sem amikor belerohantak a géppuskatűzbe, sem, amikor látták lyukas fejű társaikat összerogyni. Elszántan álltak a célkeresztbe. Nekik ez nem volt több, mint ösztön.

            Először ketten, aztán négyen, és így tovább, egy amolyan erődöt formázva fedezték az értékes vezetőt a kocsi elejére. Adams maga védelmezte a menekülés reményét, mögötte a borotvált hajúval. Igazából nem volt nagy dolguk. Hat bajtársuk, ék alakban, minek középpontja magánál a teherautó utazórészénél élesedett, tökéletesen és minden irányba fedezte a VIP-t és, ha kellett, egymást. Az alakzat töretlen volt, amíg el nem érték a sofőrüléseket. Mihelyst kinyitották az ajtót, éles karmok ragadták meg a védetett, majd az öreg veterán fekete fogai belemélyedtek a fiatal kölyök nyakába. Adams csak későn reagált, már amennyire sok idő az a kevés másodperc, ami alatt a kedves, megfáradt arc elharapja a tartaléksofőr nyakát.

            Még két lövés.

            Az ék legszélső embere látta, ahogy Adams gépkarabélyának át kell lőnie a két bajtársuk koponyáját, és máris megtört a vonal. Az egyik lény túl közel ért, csápja belefúródott a katona hasába. A szélső rész védtelen maradt, a fertőzöttből pedig még mindig volt. A vonalat áttörték, már nem fedezték egymás hátát. A fertőzöttek lerohanták őket, amikor az egyik katona meg akarta menteni bajtársa életét, már őt is elkapták, a horda bezárta őket, és mint a farkas falka a sérült állatot, becserkészték, majd felmorzsolták az alakzatot. A borotvált fejű gyorsan megrántotta a megdermedt Adams-et, és az őt levadászni próbáló fertőzött fejét átlyukasztotta. Gyorsan el kellett tűnniük, mindenkinek, mert a védelem befuccsolt. Már az ék egyik oldalát lerohanták, és egyedül a másik oldal nem tudta fenntartóztatni a hordát. Szürke M4A2-jüket vállukhoz emelve, pontos lövésekkel állították meg a közelükbe kerülőket. Nem kellett annyira sokkal elbánniuk, hiszen a közelben volt a friss hús, a bajtársaik.

            Ahogy a teherautó utasrészéhez értek, apró kézmozdulatokkal hívták ki a védekező bennrekedteket. Még két, gázálarcot viselő katona csatlakozott hozzájuk, hogy fedezzék a bennlévőket, akik az ellátmányokkal és lőszerrel teli dobozokat próbálták kijuttatni. Ryan is segített a dobozok gyors szállításában. Az egyik hatalmas, szürke, vöröskeresztes fémládát a hóna alá kapta, másik kezével célozni próbált, és védeni magát. Most is formációba álltak, ketten védték a fegyvereket cipelőket jobbról és ketten balról. Még ketten elől álltak és az utat törték. Az egyik napszemüveges, aki elől haladt egy gránátvetőt húzott elő hátizsákjából, és azzal a fertőzöttek közé lőtt. Egyet az úttisztításra, másikat a park irányába, hogy a förtelmeket elcsalja, majd a csoport futásnak eredt. Egyedül Adams, a borotvált és a két őket fedező maradt ott, még mindig a fertőzötteket lőve. A védelem azonban sehogy sem maradt fönt. A teherautó baloldalához simuló kopasz felfedezett egy, a járműben hagyott gyógyszeres ládát, amikor azonban benyúlt érte, az egyik lény egy csápja pontosan a jelvénye alatt döfte át hasát. Hatalmasat kiáltott, azonban inkább csak, mint egy figyelmeztetés, társainak, majd habozás nélkül átlőtte a lény fejét. Ám ez a fertőzöttet nem akadályozta meg semmiben. Továbbra is közeledett, tüdeje pedig szájként szétnyílva tépte le a golyóállómellényt és a bőrt a szerencsétlenről. Adams őrmester ugyan gyorsan reagált, és géppuskáját sorozatlövésre állítva végül leterítette a szörnyeteget, a csáp még benne maradt a bajtársába, a harapással pedig már fertőzött is volt. Megpróbálta kihúzni a csápot, de nem bírta. A védelem ugyancsak megtört, a jobb oldalon álló katona fejét a csáp teljesen levágta. Az utat a fertőzöttek hamarosan levágták, mielőtt Adams pedig elindult volna, a borotvált ráfogta a fegyvert.

            Harmadik lövés.

- Megőrültél Davidso… - golyók átlyukasztották Adams gyomrát, aki térden állva esett össze a borotvált Davidson előtt. - …ne.

            Erre ő azonban már nem is figyelt, hanem gyors léptekkel átvágott a fertőzöttek között, az osztaghoz sietve. Adams megpróbált a közelben, a csáptól haldokló társához kúszni. Az már nem érzékelt semmit a világból, a különös, zöld váladékkal küzdött, amely a torkát elöntve megpróbálta megfojtani. A gyülekező fertőzöttek a fulladozóval mit sem törődve Adams-hez léptek, és lakomaként csápjaikkal felvágták golyó ütötte testét, egymást félrelökdösve nekirontottak, és elevenen széttépték.

Oldal: Empty 1. rész
Empty: A Magyar Zombi-sorozat - © 2008 - 2024 - emptytheseries.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat